Kicsit kapcsolódva még a generációs problémákhoz, hoztam egy rövidke kis szösszenetet a telefonok, tabletek, egyéb kütyük jelenlétéről az életünkben. Arról, mennyire elveszi tőlünk az oly drága és értékes időt, azt, amit ténylegesen egymásra is fordíthatnánk. De! Ha átnézünk a túloldalra, mondjuk anyai szemmel. Kivagyunk! Nulla énidő, zéró szabadprogram, non-stop ébren. Egyszer csak hopp, ott a mentsvár mikor kiderül a telefon jól leköti a gyereket. Mellettem van biztonságban, miközben én az anya is elcsíphetek néhány önfeledt percet a neten kószálva. Nos, talán mindketten jól járunk… Talán.
Szerintem ez így teljesen rendben van egészen addig amíg nem fut át a másik végletebe, amikor eljön a soha együtt és mindig csak a telefon na az már nagyon nem oké.
A mai gyerekek beleszületnek ebbe. Ha tudnék rajzolni biztos csinálnék egy karikatúrát a szülés utáni első pillanatról: az újszülött kezében telefon, édesanya pedig már nyomja az insta posztot az új családtagról, hogy azonnal megmutassa a nagyvilágnak. Persze ez itt nem ér véget, hiszen nyomon kell követni mennyi szívecske jött és biz a hozzászólásokra is reagálni kell.
Hú mennyire csúnyán hangzik ez! Borzasztó ugye? Sajnos még is ez a majdnem való!
Persze álszentség lenne, ha elítélnénk a technika fejlődését, hisz mi magunk is előszeretettel használjuk. Osztogatunk, lájkolunk, időt töltünk és bizony élvezzük. Élvezzük nézni mit csinálnak mások, és szeretjük megmutatni mi is, ha boldogok vagyunk, na és azt is, ha épp nagyon nem. Nincs is ebben semmi kivetnivaló. Felvettük a világ ritmusát, hazugság lenne azt állítani, ha egyszer eltűnne ez a sok fejlett technikai eszköz, uram bocsá’ az egész internet, nem halnánk bele egy kicsit mindannyian. Nyilván így lenne, viszont abban is biztos vagyok, hogy végül mégis túlélnénk. Szóval nem a használattal van a baj, hanem azzal, hogy nem tudjuk mi az elég, s képtelenek vagyunk a jelenben maradni eszközök nélkül….
Egyik kedves kérdőív kitöltő vetette fel ezt a problémát, amit ismeretlenül is nagyon köszönök Neki. Elmondása szerint nagymamaként vett részt a kutatásban, s bevallott életkora alapján minden bizonnyal sok-sok megélt tapasztalat áll mögötte. Válaszai alapján ugyan fiatalos nagymamának tűnik, ám a túlzott „kütyüzést” ő sem nézi jó szemmel.
Vajon hol húzódik az egészséges határ?
Mi felnőttek mennyire tudunk következetesek lenni, ha internetes játékokról eszközökről van szó?
Hová tűnt életünkből a gyermekláncfű? Hová tűnt a vágy, hogy koszorút fonjunk belőle?Miért nem szeretünk már pitypangot fújni a társunk arcába? S miért nem ülünk ki a rétre nyári estéken a tábortűz mellé? Hol veszett el az amőba és az ország-város??? Vagy a megfizethetetlen kártyaparti öröme nagyapával, ami mindig a nap fénypontja volt?
Nos, ha nagypapi is a telefont ütötte volna folyton, nyilván nem lett volna ideje velünk zsugázni és azt hiszem igény sem mutatkozott volna részünkről sem.
Mennyivel mókásabb a „tiktokozni”, vagy csak beállni egy képzeletbeli géppuska mögé és lőni a zombikat. Mindeközben anyaként lehet épp a gyermeknevelésről olvasunk hosszasan a telefonunkon, kihasználva a váratlan jött „szabadidőt”.
Kedves kitöltőm épp azt sérelmezi, hogy a technikának „köszönhetően” kezdenek elmaradozni a szülő- gyermek közös programok. Régen az esti mese elmaradhatatlan része volt a nap lezárásának. A társasjáték a hétvégék velejárója volt, a bújócska- fogócska pedig jöhetett bármikor. De a „kiber” világ növekedésével, csökken a régi szokások iránti igény.
Ez itt már az a tipikus eset amikor mind az anyát mind a gyermeket bekebelezi az online tér. Amikor csekély az együtt és majdnem állandó a külön.
Az emberi kapcsolatok rohamosan lazulnak, amit mindannyian jól tudunk, mégis… mégsem… Nem teszünk ellene! Hogy miért? Mert bármennyire helytelen mégis nagyon kényelmes….
Ez is érdekelhet
