A „LégyOtt” ide s tova 20 éve a kedvenc helyünk. 20 év! Istenem még kimondani is borzasztó – üvölti fiatalságát gyászoló énem – de hiába, ez van. Az idő telik mi pedig akár tetszik, akár nem kénytelenek vagyunk feldolgozni. Elfogadni a változást, a ráncokat, a kevésbé előnyös tükörképet, a tagadott, ám de nagyon is létező mellőzöttséget, s bizony a rég oly természetesnek hatott rajongás elmaradozását az erősebbik nem részéről. Mostanában el is gondolkodom azon, vajon miért vesztegettem el oly sok időt.

Sok minden átalakult az idő múlásával, és sok minden hiányzik a fiatalságunkból, de egyvalami örök: mi hárman a Katival és a Jankával épp 20 éve vagyunk hűek a mi kis kocsmánkhoz, és a barátságunk is épp ennyi ideje töretlen, és ha jobban belegondolok ez azért koránt sem borzasztó.

20 év, visszatekintve egy erőtlen szellőnek tűnik, úgy illant el mögöttünk. Az éveink számát már nyilvánosan nem vállaljuk, de akár tetszik akár nem mindhárman a negyvenest karcoljuk. Van közöttünk plus size-os, erősen xs-es és normál forma is. Némelyikünk őszül, a másik festet és van olyan is, aki még fodrászhoz sem nagyon jár. Régen sokat nevettünk, követtük a divatot, lazák voltunk és faltuk az életet.
Na igen! Közben eljárt felettünk az idő. Nem vagyunk már csitrik, úgy ahogyan a szürke kis sarki presszó sem. Viszont „ő” az évek alatt sok nagy generálon esett át, már csak nyomokban tartalmazta régi önmagát. Átvette a mai világ trendjét és egy menő romkocsmává alakult. Színesebb, fiatalosabb, modernebb lett.
20 éve járunk ide kiengedni a gőzt, minden hónap utolsó szombatján. Beülünk, beszélgetünk, megisszuk a szokásos belga sörünket, kizárva a világ negatív zaját. Persze ihatnánk aperolt is,hisz manapság az a cool, vagy mehetnék a „Randomba” mert az meg annyira egyedi. Mehetnénk, de valamiért ragaszkodunk a régi jól bevált kis kocsmához, ahogyan a belga sörhöz is. A lelkünk odabenn szakadatlan skandálja, lejárt az időnk nincs már bennünk semmi új, az ismeretlen félelmetes, a komfortzóna meg biztonságos. Hallgatunk az „észérvekre” így hát maradunk.
Ma valamiért mélabúsabb vagyok. A lányok csevegnek és meg azon morfondírozom, hogyan lettünk a tűsarokba feszítő nőcikből egyszerű tornacipősök? Bizony az évek alatt lecseréltük a csinit és átváltottunk a kényelmesre. Még emlékszem a miniszoknyás, cicababás
önmagunkra, amikor tűsarokban koptattuk a macskaköves utcákat. Igen, emlékszem de már csak homályosan.
Mikor engedtük el a színeket az életünkből?
Ha jobban bele gondolok akkor kezdődött minden, amikor betöltöttük a 40-et. A Kati elvált a Janka még mindig szingli volt, én pedig, nos ami engem illet házas vagyok, de épp csak papíron.

Nem voltam ma túl jó társaság, igazából nem is emlékszem mi volt az e havi témánk. Bizony ilyen régimódiak vagyunk. Minden közös alkalommal amikor találkozunk felvetünk egy témát, ami foglalkoztatja a köztudatot és kivesézzük. Ma Kati volt a téma felelős, én pedig valahogy elvesztem a körülményekben a külsőségekben. Ahogyan végig néztem önmagunkon egyszeriben hiányozni kezdett a nőiesség, pedig a traccspartinknak köze sem volt ehhez.Hazafelé menet a gondolataim tovább folytatták a zsörtölődést odabenn, olyannyira, hogy a mindig kényelmes tornacipőmben egyszer csak éles szorítást kezdtem érezni. Lepillantok tornacsukás lábamra és hirtelen belém hasít a felismerés, hogy bizony kimentünk a divatból. Úgy mint azok a kemény talpú klumpák amik fiatalságunk tavaszán annyira hasítottak. Lecseréltük a nőies lábbeliket a kényelmes sportcsukára. Egyszeriben nagyon hiányozni kezd a régi énem…
Hazaérve morbid csend fogad. A párom Jani, mint mindig most is a pincébe bütyköl valami rettentően fontosat. Már csak kettecskén élünk, mióta két évvel ezelőtt Liza lányunk férjhez ment s Angliába költözött. Párban de magányban! Mondhatnám párban, de minek…Ebben bezzeg követjük az „újvilágot”.
Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy feltúrjam a gardróbot. Nem igaz, hogy nincs már bennem semmi plusz! Nem igaz, hogy örök tornacipős lettem! Megpillantom a gyönyörű barna színekben játszó keményfedeles dobozt az egyik sarokban. Lehunyom a szemem és már látom is azt az oly régi pillanatot: épp Milánóban sétálok. Na nem! Gyorsan ki is nyitom a szemem, nem akarok emlékezni. Nekilendülök, hogy visszateszem a dobozt a polcra de félúton mégis meggondolom magam. Lekuporodok a krémszínű kis puffra ami a gardrób közepén pihen és lassan felnyitom a doboz tetejét. Talán nem kellett volna… Hirtelenjében ott csillog előttem életem cipője. Tengerkék szatén, úgy 9 centi magas lehet, nőiesen vékony sarokkal, lábfején egy jókora masni alakú strasszkővel.
Milánóban vásároltam. Akkor amikor még tündökölt a nőiességem, amikor még bókoltak a férfiak, amikor szépnek és szerethetőnek éreztem magam. Nem volt előttem akadály. Enyém volt a világ. Azt hiszem azon a napon amikor úgy döntöttem bedobozolom a Manolot magamat is bezártam.
Vajon minden középkorú nőnek van ilyen doboza?

Valami amibe önként száműzte magát?

De vajon ki vagyok most én?

Mit akarok az élettől?

Vár még rám új kaland?

Bizony ilyen kérdőjelek sorakoztak bennem. Azzal, hogy kinyitottam a dobozom és belenéztem a múltamba, egyfajta tükröt is tartottam magam elé. Egy tükröt ami évekig talán torz képet mutatott? Lehet, hogy az akkori energikus, életszerető nő a mai nap is ott él bennem, csak én magam szabtam neki gátat? A válaszokat hiába kutattam, de egyvalamiben biztos voltam! Azon az estén valami átkattant
bennem! Hogy a cipő volt az oka, a belga sör, vagy épp a tornacipő szorítása, örök rejtély marad. De amikor 20 év elteltével újra belebújtam a királykék topánkába már nem voltam ugyanaz a nő. Megértettem a korom csak egy szám, de a nőiességem örök és többé nem teszem dobozba.

Folytatjuk…

Ha egy 46 éves férfi volnék simán azt mondhatnám, hogy ez már a kapuzárási pánik, de mivel nőből vagyok, így ez sem opció. Nekünk asszonyoknak ez is nehezebb, mint úgy általában minden.

Nézzük csak mi is történt? Az élet hirtelen, minden előzmény nélkül az arcomba vágta, amit mélyen belül egy ideje már érzek. Nem vagyok a helyemen, nem vagyok önmagam, és ha ez még lehet rosszabb az idő is eljárt felettem. Mégis…  többet akarok az élettől.

Imádom az őszt mert bár az elmúlást szimbolizálja én kiérzem belőle az újrakezdés lehetőségét is. Szeretem a színeit, a hangulatát, melyek a megsárgult leveleken át egy egészen más dimenzióba invitálnak. Elmúlik valami mégsem bánkódunk, hisz tudjuk tavasszal valami csodálatos formájában éled újra. Ilyesmi körforgásba csöppentem én is, amikor újra magamra vettem „hamupipőke cipellőjét”.

Nevetséges, hogy egy cipő mekkora galibát tud okozni. Bár, ha jobban belegondolok előfordult már, igaz más aspektusban. Egy laza vásárlás során történt az eset, amikor is beleszerettem egy 65.000.-Ft -os csizmába. Ezzel még nem lett volna baj, de meg is vásároltam. A Jani, aki a béketűrés mintaszobra is lehetne, aznap időzített bombaként robbant. Noha nem voltam tűzszerész mégis egész könnyen kiengeszteltem. Átöleltem és a fülébe súgtam, hogy értsd meg drágám ez szerelem.

Hogy a miénk valaha az volt – e? Kemény kérdés így sok-sok évnyi házasság után. De van ettől rosszabb is. Nem tudok rá őszintén válaszolni, de az is lehet csak nem merek.

Nem akarhattam volna jobb társat. Mindent megteremtett nekünk, ami egy szép és boldog élethez kellhet. Szerettem, tiszteltem, jól éreztem magam vele az életemben, de hogy ez szerelem lett volna? Talán csak félek kimondani az egyértelmű választ, hogy soha nem voltam igazán boldog mellette.

Az órára pillantok, épp délután négyet mutat. Van még egy fél órám, hogy a LégyOttba érjek, a szokásos havi etapra a lányokhoz. Ma valahogy mégis nehezen mozdulok a tükör elől. Mintha azt várnám, hogy megszólítson, ami persze lehetetlen hiszen a tükrök csak a mesében beszélnek.  Vajon mit mondana, ha tudna szólni hozzám? 

Ah a fenébe is Nelli! Miért vagy ennyire feszült? – csesztetem magam, de még mindig nem mozdulok, tovább vizslatom a sziluettem.

Az alakommal mindig meg voltam elégedve, ugyan nem tettem túl sokat érte, egyszerűen csak szerencsés alkat vagyok, ehetek bármennyit nem fog rajtam.  A világos farmer tökéletesen állt rajtam – amit évek óta először veszek észre – és az egyszerű fekete felső, indigó zakóval kombinálva a sportosan elegáns stílust hozta. Mégis a cipő tetszett a legjobban. A Manolo ami a szettem ékköve lett. Elégedett lehettem volna magammal, valami mégis hibádzott.

A tekintetem nem tetszett, kerestem benne a régi magbiztos csillogást, de mindez erőtlen kísérletnek bizonyult. Mondhattam én magamnak, hogy nem rossz amit látok, de a lelkem nagyon nem volt rendben és ez belebabrált rendesen az összképbe.

Magabiztosnak látszottam mégis inogott alattam a tűsarok! 

10 perces késéssel ugyan de befutok a „LégyOtt”-ba. A lányok már az asztalnál csücsülnek, a megszokott lezser cuccaikban és kedvesen önfeledten beszélgetnek. 

Amikor megállok mellettük, felnéztek rám és szemükben azonnal villogni látom  azt a bizonyos „ ki ez a csaj” feliratot, aminek nem tudom örüljek-e vagy inkább pánikoljak.

A barátnőim kétkedve figyeltek engem, lehet nem tetszett a látvány, de az is lehet csak nem értették mi van velem, úgy vizslatták a lábaim hogy szinte levették róla a Manolot.

– Bocsi csajok de a taxim belefutott egy dugóba – mosolyogtam – jó újra látni titeket.

– A taxi mi? – nevezett Janka majd a lábamra pillantott

– Miért csípted így ki magad? – kérdezte csendesen Kati

– Szerintem új kaland van a levegőben – válaszol helyettem Janka – A mi Nellink beújított egy szeretőt?!

Most mi van? Villogtak bennem tovább a hangtalan kérdőjelek.  Nem tudtam eldönteni Janka ugrat vagy ezt tényleg komolyan kérdezi, de zavarba hozott. 46 éves vagyok. Soha életemben nem tartottam szeretőt, noha nem lángolt odahaza a házasság intézménye mégsem volt ezt opció. Régimódi neveltetést kaptam és még mindig ragaszkodtam bizonyos értékrendekhez. A házasság szentsége egy volt ezek közül.

– Sziasztok lányok! Jó, hogy ilyen kedvesen fogadtok – nyögtem ki korán sem őszinte kedvességgel – miközben lekuporodtam melléjük.

– Na mondd már – nyaggatott tovább Janka – eleged lett a Janiból? Vagy mi ez a nagy flanc?

– Flanc? – kértem ki magamnak

– Várj! Várj! Várj! – intett csendre Kati – ez nem az a cipő, amit még együtt száműztünk az életedből annak idején? Amiről azt mesélted….

– De – szakítottam félbe barátnőmet– ez az a Manolo. És itt vége is van a mondatnak. Nincs köze a cipőnek ahhoz a bizonyos utazáshoz, ahhoz a bizonyos történethez.  De tudjátok mire jöttem rá?

– Mire? – nézett kikerekített szemmel Kati

– Nézzetek csak körül. A „LégyOtt” idősebb mint mi, mégis újszerű. Az elmúlt húsz év alatt rengeteget fejlődött Nem úgy, mint mi. Valahogy eldobtuk a nőiességünk amikor sportcipősek lettünk. Évek óta ide járunk, ugyanannál az asztalnál ülünk, ugyanazt a sört isszuk, és ugyanazokat a köröket futjuk. Mintha elengedtük volna az újat. Mintha megrekedtünk volna egy ponton. Épp ezért most nem egy idétlen újságcikkről szeretnék beszélgetni, hanem a tényekről. Hogy mi marad nekünk 40-es nőknek a fénykorunk után. Hogyan hozhatjuk magunkat újra formába. Hogyan élhetünk végre csak önmagunkért.

– Basszus Nelli, te miről beszélsz? Ez már a kemény B oldal. Mit akarsz? Második huszas éveket? Babám azt hiába keresed. Már a kétszer huszasat is túlléptük.  Tudom én, hogy jól hangzik a szlogen, hogy a 40 az új 30 de ez csak szöveg. Van ami már nem nekünk való. A rózsaszín valóság a húszéveseké, nekünk csak a szürke marad, de abban is meg lehet találni a szépet. Nézz ránk! Itt vagyunk egymásnak és ezt egyetlen huszas sem veheti el tőlünk.

Nos igen Jankának volt egy idegesítő, néha lekicsinylő stílusa. Ezzel együtt szerettem őt, de ma nagyon felbosszantott.

– Sajnálom, hogy így látod, pont te – vágtam vissza – nekem elegem van a szürkeségből.   És nem! Ne azért mert szeretőre vágyom. Mindössze jól akarom érezni magam a bőrömben. És nem! Nem fogok lemondani az életről csak mert közeleg az ötven.

– 20 éve már, hogy együtt mindig jól érezzük magunkat, vagy ez nem is számít már Neked?

Kati szavaiból üvöltött a keserűség. Értettem én, hiszen mind a mai napig nem tudta feldolgozni a válását pedig mindez már öt évvel ezelőtt történt. Akkoriban sokat jártunk össze ketten. Volt olyan, hogy nála aludtam és az egész éjszakát átbeszélgettük. Mélyen magába fordult és bár sosem követte igazán a divatot onnantól kezdve egyre jobban elindult a lejtőn. Nos igen, két gyermeket szült, s mint nő meg is szűnt létezni. Az anya szerep töltötte ki a napjait. Janka sokszor érdeklődött milyen a házas élete, de arra mindig csak legyintett. A szülést követően megváltozott az alakja is. A nem túl magas asszony egyre terebélyesebb lett, s ahogy telt az idő egy-két ősz hajszál is megjelent már barna tincseiben, de ő  bizony fodrászhoz sem jutott el sűrű anyai, háztartásbeli teendői miatt. A férje Józsi informatikai tudásának köszönhetően nagyon jól keresett így neki dolgoznia is csak 4 órában kellett, amikor a gyerekek épp iskolába vagy óvodába voltak. Aztán hipp-hopp elteltek a gyermekévek. Mindkét fia felnőtté vált, és elköltözött otthonról. Nagy érvágás volt  ez Kati számára. Kereste a helyét a saját életében. Felborult a mindennapi rutin amiben oly régóta élt. Rájött arra, hogy miután nem volt ráutalva a munkára nem sok mindenhez ért. Egy autókereskedésben végül felvették adminisztratív munkára, de nem sok örömét lelte benne. A fiatal, tehetséges kollégák mellett ott ült ő a maga kis színtelenségében és a benne lévő káosz kistoronyként emelkedett a vállai fölött. Egyik este amikor épp készült beszámolni Józsinak arról, hogy ez a munka nem neki való a férfi bejelentette, hogy el akar válni. Szimplán lecserélte Katit egy 28 évesre. Egy csapásra szét hullott az élete. Nem maradt más számára csak az a morzsányi kis állás a kereskedésében amit annyira utált.

Józsi mégis kegyes volt hozzá, hisz a házat neki adta vigaszdíj gyanánt, de ő ettől csak még nyomorultabbul érezte magát. Próbáltunk lelket önteni belé, és biztosítottuk a támogatásunkról, de mélyen belesüppedt az önsajnálatba. Olyan is volt ebben az időszakban, hogy a havi összejöveteleket kihagyta. Persze egyikünk sem haragudott ezért. A fiai támogatják anyagilag és gyakran meg is látogatják, de már mindkettőnek családja van.

– Tudod Kati, nem hiba, ha az ember változik. Nem hiba, ha az ember fejlődni akar. Nem hiba az sem, ha gyenge. Az viszont nagy hiba, ha meg sem próbál felállni mikor az élet padlóra küldi.

– Persze – sértődött meg Kati – te könnyen beszélsz van féjed, anyagi biztonságod, és nézz magadra még csinos is vagy. Ha én is így élnék, mint te, könnyen osztanám az észt. És te vagy elégedetlen?

– Lányok! Lányok! – próbált csitítani Janka – Mi a fene bajotok van?

– Én is sirathatnám az életem tudod Katii? Vagy már elfelejtetted miből álltam fel? Sosem éltem tündérmesében és ezt te tudod a legjobban. De hidd el, ha te nem segítesz saját magadon, sosem leszel újra egyenesben. Senki nem teszi meg helyetted. Öt éve nem bírsz túllépni a sérelmeiden. Még ezt is értem, de hogy még csak nem is próbálkozol azt már kevésbé. Itt lenne az ide, hogy talpra állj. Vagy neked talán így jó? Számtalanszor mondtam, hogy kérj segítséget, de te túl makacs vagy. Remek szakemberek vannak a környéken, és ott vannak a fiaid is imádnak téged, bármiben segítenének, de számodra egyszerűbb feladni, mint megbékélni mindazzal, amin változtatni már nem tudsz. De cáfolj meg! Mit tettél az elmúlt öt évben azért, hogy megjavítsd az életed?

– Igazad van – Kati mint mindig most is feladta, nem kardoskodott tovább – Elment a kedvem a sörözgetéstől. Haza megyek.

 Úgy állt fel és sétált ki a LégyOttból, hogy még egy sziára sem futotta.

– Ezt most miért kellett – nézett rám dühösen Janka – Mi az isten ütött beléd Nelli? Értelemes, okos nő vagy, te nem szoktál így viselkedni. Nézd meg még a Katit is sikerült elüldöznöd. Ne lépj vissza a múltba hallod! Vedd le azt az istenverte cipőt különben rá fogsz menni! Újra!

– Sajnálom – sütöttem le a szemem – nem ezt akartam, és a múltnak ehhez…

– Akkor mégis mit akartál? –  vágott ismét a szavamba – Kati egyik napról a másikra él. 48 éves bassza meg. Volt egy komoly térd műtétje tavaly. Emlékszel? Az is csoda, hogy járni tud. Szerinted az a legfontosabb az életébe, hogy cicomázza magát és a nőiességről csevegjen? Az meg hogy tűsarkút húzzon… Gondolkodj már egy picit. Tedd vissza azt a rohadt cipőt a dobozba, és ne bonyolítsd az életed.

Miután jól kiosztott, Janka is dühösen távozott én meg ott maradtam a gyötrő bűntudattal, na meg a belga sörrel. Tudtam Janka kidühöngi magát és olyan lesz mintha mi sem történt volna, de a Kati más! Ő nehezen bocsájt meg és most mélyen megbántottam.

Mit ér a jó szándék, ha a másiknak ezzel mégis fájdalmat okozok? Meddig éri meg elmenni egy pillanatnyi fellángolás miatt mely egy új és színesebb élethez vezethet? Vajon lehet negyvenen túl, mi több az ötven felé közelítve boldog a nő? Vagy az újrakezdés és második virágzás csak a filmekben működik?

Máshogy terveztem ezt a napot, de talán Jankának igaza van, nem való már az én lábamra a Manolo….

Egy álom vált valóra amikor 5 évvel ezelőtt megnyitottam a „Nelly’s Home-ot”, az én kicsi vintage birodalmam, ami maga volt a csoda. Az alkotási vágy már gyermekként is buzogott bennem, és egyre csak erősödött, de én folyton elnyomtam a saját vágyaimat és lazán a sor végére tettem. Jól jellemezte mindez az egész életem. Mindig volt fontosabb, komolyabb, elhivatottabb feladat, és ebben a környezetem csak megerősített. Senkinem támogatta a terveim, az igazi vágyaim. El lett könyvelve átmeneti hóbortnak, múló hobbinak. Orvos szülők egyetlen gyermekeként elkerülhetetlen volt, hogy így, vagy úgy, de az egészségügyi szférában dolgozzak, így lettem végül gyógyszerész. A szakma, ami inkább már hivatás, mintsem egy nyolcórás munka. Na pont itt volt a bibi. Én soha nem éreztem hivatásnak. Egyik monoton nap jött a másik után és minden perc szenvedés volt. Elképedve figyeltem a kollégákat milyen csillogó szemekkel állnak neki minden reggel a munkának, én meg… már akkor is arról álmodtam, hogy csodálatos lakásdíszeket készítek, gyertyákat öntök, koszorút fonok és szebbnél szebb csokrokat komponálok, egy naturális, harmonikus kis környezetben. Nem voltam odavaló. Mindig kilógtam a sorból. Bevallom sokszor szégyelltem is az érdektelenségem, de nem vagyunk egyformák, én egy másfajta alkotásban tudtam kiteljesedni és ha valamit megtanultam az, hogy soha ne gátold saját magad, mert tagadhatsz és élhetsz úgy ahogyan azt mások elvárják, de ettől sosem leszel boldog, sosem leszel kerek egész.

Sokáig harcoltam orvos szüleimmel mire megértették nem akarom az ő útjukat járni és feladtam a gyógyszerészetet, hogy belevágjak egy önálló vállalkozásba, amiből – szerintük – nem lehet úgysem megélni. Sikerült. A „Nelly’s Home” gyorsabban beette magát a köztudatba, mint reméltem. Az egyedi natural dekorációim híre hamar körbejárt, így mára az egyik legsikeresebb dekorboltos vagyok. Imádom a munkám. Nincs olyan, hogy nem tudok alkotni, még a legmélyebb pillanataimban is kirángat a gödörből. Ahogyan most is.

Az október az egyik kedvenc hónapom, mondhatnám úgy is, hogy A KEDVENC hónapom. Talán nem véletlen, hogy már az oviban is őszi falevél voltam. Határozottan hiszek a jelekbe, főként azokba a jelentéktelenekbe, amik simán, észrevétlen bekúsznak és csak utóbb válik világossá miért is jöttek. Valójában minden ott van a lábunk előtt, csak ki kellene nyitni a szemünket. Az utunk soha nem véletlenek alkotják, és bizony, a járda szélén szétszórt szemét valójában útjelző, csak észre kell venni.

Az üzletben már erőteljesen uralkodott az ősz. Bárhová néztem a barna és a bordó dominált. A plüss ruhát kapott tököcskék, a csillogó gombák, és az ősz megannyi színét hirdető növények gardedámja között állva meg kellett állapítanom, hogy nemcsak a környezetemben, hanem bizony a lelkemben is kőkeményen beköszöntött az indián nyár.
Fura ez az évszak! Sok mindenre ráébreszt! Megtanít a várakozás örömére, ugyanakkor elbizonytalanít, felveti az elmúlás lehetőségét épp úgy, mint az új esélyekét is. Az én életemben határozottan a változás hírnöke. Egy olyan változásé amire sokan nincsenek felkészülve. Hisz az életben csak egyvalami biztos a változás, pont ezért félünk tőle annyira.

Mindig tudtam mivel akarok foglalkozni, mindig tudtam, hogy szeretnék élni utóbbit mégis feladtam. Máig nem tiszta mi ösztönzött hirtelen arra, hogy kinyissam a dobozomat, amiben nem pusztán egy cipő, de egy egész élet volt elzárva. A Janka és a Kati is tudták ezt, ezért pöröltek velem annyira. Féltettek, saját magamtól…

Vasárnap lévén az egész napot azzal töltöttem, hogy az évszaknak megfelelőre hangoljam a boltocskám és remekül sikerült. Ilyenkor szokott az lenni, hogy felhívom a barátnőim, áthívom őket egy közös kreatívkodásra.

Imádják.

De ma hiába hívtam őket!

Így az örömöm is hiányérzetes!

Már épp készülődöm hazafelé amikor kopogást hallok.

– Janka – csillogtak a szemeim az örömtől – istenem, de jó, hogy itt vagy. Úgy ugrottam a nyakába, hogy majdnem feldöntöttem szegényt.
– Haragszom rád – mondta szemrehányóan mikor végre sikerült kibogoznia magát az erősen tartó karjaim közül.
– De..
– Ne szólj közbe! – épp mint egy tanárnéni úgy fegyelmezett – Haragszom rád, de utálok haragudni rád. És hiányzott a közös dekoros buli is.
Végre! Végre! Mosolyog! Ez már az én Jankám. A pimasz, a laza, a megbocsátó…
– Hiányoztál…
– Nekem is Te liba – egy picit elhallgatott majd folytatta – hívtam a Katit is, de ő nem akart jönni.

Próbáltam válaszolni, de a Janka, mint mindig most is kiválóan feloldotta a kezdeti feszültséget.

– Amúgy mi van veled? – nézett rám huncutul – slamposabb vagy mint valaha – nevetett fel hangosan.

Tény, hogy nem fordítottam túl nagy gondot a ruházatomra.

– Nos – mosolyogtam – már nemcsak sportcipős, de melegítős is lettem.

Jólesett végre újra bolondozni a barátnőmmel. Lám a változás egy pillanat alatt megérkezett és a bánatos ábrázatomra mosolyt karcolt. Ilyen az igazi barátság, és bizony mi nagyon igazak voltunk…, noha nagyon különböztünk.

Janka volt a harsány, a szókimondó, olykor közönséges, de mi imádtuk, hogy ilyen. Ő az a „részünk” aki még tornacipőben is vonzó, és akit még láthatóan megnéznek a férfiak. Árad belőle valami megmagyarázhatatlan pozitív energia, és bár nincs tartós párkapcsolata, de kiegyensúlyozott és ragyogó személyiség. Rengeteg barát lengi körbe, a férfiakról már nem is beszélve. A büszke, örök szingli, aki gondtalan éli a mindennapokat, család, férj és gyermek nélkül. Mégis látszik rajta, hogy a helyén van. Van egy furcsa szokása, amin minden alkalommal jól elszórakozunk, mert van neki is egy „szerelme” Úgy hívják a CitromSárga. Mindig fütyög rajta valami, amiben a fanyar gyümölcs színe jelenik meg. Amikor kívül nem találjuk már tudjuk a ruha alatt bizony az virít, vagy fent, vagy lent. Hóbortért nem kellett neki a kocsmába menni, megteremtette anélkül is.

Bezzeg a Kati! A végletekig régimódi, a szabálykövető, a szatyorba zárt. Janka annyiszor mondta neki, hogy bújjon már elő és fedezze fel a szatyron kívüli világot, de még ős sem bírt vele. Úgy cselekedett, úgy élt ahogyan azt a világ elvárta tőle. Hogy boldog volt-e? Szerintem egyetlen pillanatig sem, de nem tehettünk érte semmit. Vakon járt! Miután megszülettek a gyermekei azonnal nagybetűs anyává vált. Persze mondhatod, hogy ez természetes. A gyermek minden szinten elsőbbséget élvez. De merre van ilyenkor a nő? A feleség szépen lassan elszivárgott a mindennapokból, aztán meg mire észbe kapott már elvált asszony lett belőle. És persze ki volt a hibás? Persze hogy a Józsi.

Kényelmes mindent a férfira tolni, aki fogja magát és távozik az életünkből, de érdemes néha egy aprócska önvizsgálatot végezni. Nem szabad teljesen elhanyagolni a párunkat és csak anyaként élni. És ezt tökéletesen igazolja Kati példája is, hiszen a Józsi soha nem volt egy csélcsap ember. Sokszor ki is fakadt, hogy Katival már lassan beszélgetni sem lehet. Mindez akkor tetőzött mikor Kati édesanya leesett a lábáról és hozzájuk költözött. Még egy plusz feladat, még nagyobb mellőzöttség a férjnek. Szegény Anna néni másfél évig élt pusztán velük, azután feladta. Csakhogy addigra már olyan mélyen volt Józsi szemében a kapcsolatuk, hogy nem harcolt tovább, hanem önmagát választotta. Nem védem őt egy percig sem de nem látunk más fejébe, érzéseibe, más életébe meg pláne nem.

– Úgy élem, hogy itt van Janka. – ismételtem el már többedszerre
– Barátnőm! Te ismét csodát varázsoltál ide- mutatott körbe – de mi ez a banya itt a fejem felett?
– Az én vagyok – vihogtam – igazi banya lettem. Megmérgeztem a legutolsó találkozásunk hangulatát – agyon is basztam a hangulatot egy laza, könnyed csapással.
– Lí – évek óta így becéz – nem csak te voltál. Én is bűnös vagyok. Nekem is van miért megkövetni téged.
– Ugyan – legyintek
– Hallgass végig! Felébresztettél. Újra és újra ott motoszkálnak a szavaid a fejemben. Mindig te voltál közülünk a legőszintébb, legspontánabb és legegyenesebb. Sosem mismásoltál. Ha kellett keményen odavágtad … a valóságot. Most is ezt tetted. És tudod mit? Ahogy itt körül nézek azt kell mondanom, megcsináltad. Te! A nő, aki soha nem adja fel, és lám – mutatott ismét körbe – itt vagyunk, az álmod kellős közepén! Hát mi ez, ha nem siker?

– Figyelj te ömlengős picsa – emelem magasba mutató ujjamat – hova tüntetted el a barátnőmet – már úgy vihogok, mint egy csitri
– Nyugi itt van ő is – kacarászik Janka – DE mielőtt visszavedlem önmagamba hadd fejezzem be. Mindig csodáltunk téged. Ahogy Kati mondta, nézz magadra te majdnem ötven, hol vannak a ráncaid?
– Na, na, na – nézzed csak! Itt is meg itt is.
– Az semmiség, lehete már bőven több. De hogy nem hagyod befejezni a komoly mondandóm…
– Oké, oké befogom!
– Tudod mit csodáltunk benned a leginkább? Nem. Nem kell válaszolni elmondom. Az erődet! Mégis sokszor eszembe jut, hogy vajon ez az erő valódi? Vagy csak álarc?

Egy kicsit megint megfagyott a levegő. Szólni akartam, de mégis csendben maradtam és koránt sem azért, mert a Janka korábban rámszólt.

– Eltelt azóta egy fél élet Lí, és hallgatsz. Soha nem beszéltük meg, hogyan élted túl…. Tudom! Most sem fogjuk! Viszont úgy érzem nagy hibát követtem el a múltkor. Én is bántó voltam, pedig inkább örülnöm kellett volna veled. Mert sok év után végre láttam valamit felvillanni a szemeidben. Nem mondom, hogy a régi csillogás mert nem, de azóta először láttalak megint igazán elszántnak, azóta először éreztem, hogy harcolsz egy igazi életért. Te egy tűsarkús csaj vagy. Mindig az voltál. Illik hozzád! De a Manolot, többé ne viseld! Nem a tűsarokkal van a baj, hanem azzal a bizonyossal.

– Janka! Ne csináld! Igazad volt. Elkéstem! Jó nekem a tornacipő.

– Ahogyan a Jani is ugye?

– Hogy jön ide a Jani?

– Tudod Te azt nagyon jól. Jani mindig tornacipő marad, de a te lábadra tűsarok illik, legyél akárhány éves. Úgyhogy…

– Úgyhogy? – folytasd már

– Zárd be a boltocskát és induljunk – kacsintott Janka

– Hova?

– Hová? Hová? Hát a plázába! Veszünk egy új cipőt…

Nos ezt teszi velünk az a fránya ősz. Észrevételen belopja magát a szívünkbe, előbb jól megszorítja, majd egy lágy simítással elűzi az fájdalmat, és egyszer csak azt érezzük nem is akarnánk mást.
Mondd meg nekem őszintén, mi lehet annál jobb, mint elindulni…??? Nem tudod hová, de nagyon is tudod, hogy miért. Elindulsz mert hiszed, hogy több van benned. Elindulsz felfedezni úja önmagad, új lehetőségeket, kalandokat, felfedezni újra az életet. Elindulsz és ezzel adsz magadnak egy új lehetőséget, hogy megtalálod azt a cipőt, amibe végre újra boldogan lépkedsz majd, és egy pillanatra sem fogsz meginogni.

Hogy az ősz hozta, a barátság melege, vagy egyszerűen csak egy szél fútta véletlen volt, de a változás ismét a jelenem része lett, és én azt éreztem ez a legszebb sodródás amiből soha nem akarok kiszállni.

„Kati és a nehézségek”

Mi a helyzet a nehézségekkel? Miért hisszük, hogy ki kell egyezni velük, el kell fogadni vagy épp
beletörődni? Mi van, ha az élet mást sem tesz csak pofonokat osztogat? Viseljünk felemelt fejjel? Vagy az sem baj, ha lehajtva csak tűrjük? Esetleg még tartsuk is oda az orcánkat önként egy újabb adagért?
Tényleg azt gondoljuk, ha bezárjuk önmagunkba a sérelmeket azok majd felszívódnak, mint a
láthatatlan cérnaszálak? Esetleg igaz az, hogy ami nem öl meg az erőssé tesz? Aj ha annyi erőm lenne ahányszor ezt már mondták nekem, elcipelném a hátamon az egész világot.

Robotolunk mert szükséges, hogy fenntartsuk magunkat, tűrünk mert akkor majd hozzánk is pozitívabban állnak, őszinték vagyunk és nem áskálódunk. Néha azért mégis elgondolkodunk és meglepő felfedezéseket teszünk. Észrevesszük, hogy a bajban barát nem biztos, hogy igazi, a panaszkodó talán csak a sajnálatunkra játszik. És meglepődünk amikor látunk valakit azzal kacarászni, akit korábban kigúnyolt.

Most mi van? Kérdezzük magunktól – és gondolatban már fel is ajánlunk neki egy merevítőt, hogy hátha egyenesít egy kicsikét a gerincén.

Közben persze mélyen megdöbbenünk hisz mi nem ebben a világnézetben hiszünk.

Nem vagyunk egyformák. Száz színben pompázunk, mint a tavasz, épp olyan szeszélyesen. Sötétek, mint az ősz és néha bizony olyan ridegek, mint a tél.
Néha önzők, máskor meg önzetlenek. Néha bátrak máskor meg gyávák. Ki ki választja, hogyan él, de valamit nem szabad elfelejteni: ha minden terhet magunkban viselünk és nem hagyunk egy aprócska rést amin kiszivároghatna belőle, előbb utóbb maga alá gyűr. Na és onnan már nincs hová visszafordulni. Akkor már hiába várjuk a nyarat lehet, hogy örökre beborul az ég fölöttünk.

Bonczi Kati vagyok. 48 éves. Jellemzően az elviselés embere, akinek kitartása mindössze abban mutatkozik meg, hogy oszloposan viseli a nehézségeket. Hogy soha nem állt ki önmagáért igazán, és hajthatatlan, ha az elvekről van szó. Igen, egy olyan nő aki egy percre sem tette le saját nehézségeit, nehogy megbántson másokat.
Emelett még Szingli is vagyok! Nem volt ez mindig így. Házasságban éltem egészen sokáig, amit a „megcsalt nő” státusz követett. Közben megéltem az elhanyagoltságot, és azt is mikor én tettem mindezt észrevétlen azzal a férfival, akit valaha szerettem. Végül megalázott nő lettem mikor a férjem lecserélt egy fiatal pillangóra, aki még a lánya is lehetne. Azóta szingli vagyok még akkor is ha gyűlölöm ezt a jelzőt. Pedig büszkén is viselhetném mint a Janka, aki imád így élni. Sosem értettem miért, csak láttam jó neki.

Hogy nekem mi lenne a jó? Talán egy sötét szoba ahová bezárkózhatnék egy egész életre….

Ha egy életre nem is de egy hétvégére tuti azt fogom tenni. Péntek lévén már csak haza kell jutnom és ki sem dugom majd az orrom a lakásból. Határozott mozdulattal ülök az autóba azzal a biztos tudattal, hogy 20 perc és végre bezárhatom magam mögött az ajtót egészen hétfő reggelig.

– Jajj ne! Jajj ne… kérlek. Kérlek kicsi kocsim csak most ne hagyj cserben. Indulj el végre.

Odakinn esett, úgy záporoztak a cseppek az égből, hogy szegény kis fiatom teteje azt hittem menten beszakad. Ez a kicsi autó volt a mindenem, az egyetlen aki sosem hagyott még cserben. De ma… ma még ő is megadta magát. És persze az eső nem csendesedik. Jajj Kati mi lesz most?

– Vajon Nelli mit tenne? – villanásnyi gondolatom máris mégjobban felpaprikáz – Biztos kiszállna és leintene egy pasast, hogy megnézze a járgányt. Vagy telefonálna? Netán hívna egy autó mentőt? Lehet csak simán kiszállna és felemelt fejjel suhanna hazáig az esőben? A Nelli biztos azonnal kitalálna valamit….

Három hete már hogy nem állok szóba vele. Hívott, írt, egyszer még a kereskedés elé is eljött, de én szóhoz sem hagytam jutni. Tőlem cseppet sem megszokott módon azonnal veszekedni kezdtem.

„Talán igazad van, talán jól látod. Tessék! Ezt akartad hallani? Ezért jöttél ide? Tovább kell lépnem? Remek! Hogyan? Ez nem egy kibaszott árok, amit lazán átléphetek! Ide tandem kell, meg két jó erős láb. Látod ezt – mutattam mérgesen a térdemre – több itt a protézis, mint az ép csont. Ezzel ugorjak át egy cseszett nagy szakadékot, és húzzak hozzá esetleg tűsarkút is?”

Megbántott! Életemben először igyekeztem visszaadni!

A jelenben már egy órája vesztegeltem a azutóban, mikor végre csendesedett. Közben vagy ötvenszer próbáltam lelket lehelni a kicsi autóba de ő hajthatatlannak bizonyult.

Vajon ilyen vagyok én is?
Vajon nálam is hiába próbálkozik bárki mindig csak elutasítom?
Lehet Nelli is csak jót akart?

– Na nem! – mondtam ki hangosan – Nem fogok változni. Én ilyen vagyok! Nekem így kell élnem. Engem azért teremtődtem, hogy észrevétlen legyek. Az én lábamra nem való a Manoló. Egyszerű, de tisztességes nő vagyok.

– Na te tisztességes nő! Szállj ki az autóból és sétálj haza!

Határozottan nyitom ki a fiat ajtaját eltökélten arra, hogy gyalog indulok haza, miközben a több órás esőt feledve épp egy méretes pocsojába lépek. Ha nem Bonczi Kati lennék itt megállna a sztori, de nálam folytatódik. Egy autó száguld el mellettem és nyakig beterít sáros vízzel. Kővé dermedek. Kávészín nadrágom egyszeriben pöttyösnek látszik és a fehér blúz, amit olyan gondosan választottam ki, hogy takarja húsos felsőmet úgy rámtapad, hogy az összes hurka tökéletesen kirajzolódik alatta. És én csak állok az út szélén és mint mindig most is erősen sajnálom magam.

Mit is akarhatnék én az élettől?
Változást?
Fejlődést?

Hisz mindig ez van. Bármit teszek, bárhová nézek csak a szerencsétlenség ér. El kell fogadni. Megint nem voltam körültekintő. Megint túl sokat akartam! Ez történik, amikor elhatározok valamit. Én egyszerűen csak haza akartam sétálni. Hát ez sem sikerült szárazon.

Erőt veszek magamon és elindulok. Az emberek szánakozva néznek rám. Nem is csoda olyan képet festhetek, mint egy hajléktalan. Csapzott és koszos vagyok. Egy ázott töltött galamb, fekete táskával a kezében.

Most is ugyanazon az útvonalon haladok, amin autóval szoktam, de mégis sokkal többet látok a világból. Miért is nem sétálok néha…

– Azért cseszd meg mert teli van vassal a lábad! – Mondom ki hangosan – Már magamban beszélek az utca kellős közepén. Brávó Kati

Vajon ez megint csak egy újabb kifogás?
Menekülök ismét?

Közben elérek az utca végére és az első sarkon túl megállok egy kirakat előtt. Miközben bevallom saját magamnak, hogy élvezem a sétát egy másik fontos felismerést is teszek. Még a kirakatban sorakozó próbababák is szebbek tőlem, noha élettelenek. Bár, ha jobban belegondolok én magam sem vagyok túltolva élet terén. De hogyan is lehetnék? Végülis én vagyok az a nő aki 40 évesen magára maradt! Egy olyan nő, akit arra neveltek a szülei, hogy mindig tisztességes és egyenes legyen. Bármi áron! Önmaga elnyomása árán is! Tartsa be a szabályokat és feleljen meg az elvárásoknak. Én mindent betartottam, mégis lapátra lettem téve.

Az üzlet mellett egy fodrászat van. Belesek! Kívülre is érződik az odabenti kellemes légkör. Egy hozzám hasonló testalkatú, molett nő vágja a másik haját. Különös de sugárzónak látom őt. Igen még a szemmel látható túlsúlya ellenére is. Olyat érzek, amit már régóta nem: be kellene mennem és kipróbálni egy új frizurát, ha már így eláztam. Persze mint mindig most is elnyomom a belső hangot és inkább tovább megyek.

Az utca végén egy új üzletet magasodik. Közelebb érve látom csak meg, hogy tulajdonképpen ez nem is üzlet, hanem valami iroda. „VáltozásOM” áll az ablakra ragasztott poszteren, alatta a következő szöveggel: Szvalovszki Szeréna Coach. „ Ha nem bírod a hétköznapokat állj meg egy pillanatra és merülj el a jelenben”

Vicces – gondolom – épp ezt teszem megállok egy pillanatra, és élvezem a jelen sarát. Csóválom a fejem. Ha ez ennyire egyszerű lenne.

Már épp készülök tovább állni mikor nyílik az ajtó. Picit hátrébb húzódok és végig követem a pillanatot.

Egy kedves arcú középkorú nő lép ki az ajtón.

– Köszönöm ezt a mai napot is – mondja a másiknak – minden nappal erősebbnek érzem magam.
– És ez az erő mindig benned volt! Ezt csak magadnak köszönheted. Jövő héten találkozunk.

Lassan hazaérek. Még épp sötétedés előtt pár perccel. Jólesik ledobni magamról a vizes ruhákat. Most sem vár otthon más, mint Szerénke a macskám. Gyorsan adok neki enni, majd ledobálom magamról a vizes ruhákat és langyos fürdőt veszek. Gondosan feltörlöm magam után a csempére kifröccsent vizet. Felkapok egy mackónadrágot és azt a bizonyos elnyúlt otthoni takarítós pólómat és a folyosóra sietek, hogy feltöröljem ott is az esőtől sáros nyomaimat. Rendmániás vagyok! Ha én magam nem is de a környezetem mindig patent.

Nem tart sokáig így máris pizsire válthatok. Szokásosnál korábban veszem magamra a pizsamát. Eltökélt szándékom hogy gyorsan elalszom de nem megy. Kisétálok a hűtőhöz, kibontok egy üveg bort, magamhoz veszem a laptopom és kíséretükben visszatérek az ágyba.

Szvalovszi Szeréna – írom be a keresőbe azt a bizonyos nevet, amit az utcán láttam hazafelé jövet. Egy rikító színben pompázó weboldal nyílik meg előttem. Olvasni kezdem mit is tud ez az lány. Egyáltalán mit csinál egy coach? Párkapcsolati problémák, magány kezelése, önértékelési problémák, önbizalom fejlesztése, munkahelyváltás, kigésés, stressz kezelés…

– Hú az anyját – kortyolok nagyot a nedűből – mennyi mindennel foglalkozik ez a lány. De még mindig nem értem hogyan segít! Aztán egyszer csak eljutok a megvilágosodásig. Na ne – csapok a homlokomra – csak beszélget? Egy beszélgetéstől jobban fogom érezni magam? Hát persze hogy nem. Pont eleget beszélgetek saját magammal…

Ebben a pillanatban le is zárom a gépet és a Szerénával való munka lehetőségét száműzöm a gondolataimból. Miért is ne tenném, hiszen nincs nekem szükségem senkire, úgy ahogyan rám sincs szüksége senkinek…..