A bátorság és én – noha elég korán összehozott minket a szükség – sosem voltunk barátok. Miután a félelem már gyermekként társamul szegődött, néha mégis elő kellett vennem a bátorság cipellőt. Igaz, legtöbb esetben csak felpróbáltam, – mint azokat a bizonyos „álom cipőket”, amiket aztán mégsem tudtam megvenni – majd visszatettem a polcra, s azon keseregtem, mi lett volna, ha nem szorít annyira” Nagyon nehéz az embernek saját magáról úgy írni, hogy ne tűnjön önsajnálatnak, mert ha ciki, ha nem, bizony egy-egy nehezebb időszakban sokszor megsajnáljuk magunkat útközben. Az én sztorim nem sikertörténet, inkább csak apróbb próbálkozások halmaza, visszaigazolás, hogy nem voltam annyira gyáva. 8 évesen kezdődött minden, amikor az anyu örökre elment. Hűlt helye után minden napot küzdelemként éltem meg. Tudtam a rákkal szemben esélye sem volt, mégis haragudtam rá, mert elhagyott. Folyamatosan küzdöttem a haragom ellen, ahogy az előítéletek, elvárások ellen is, majd később a középiskolában, ahol sokszor éreztem lenéző tekinteteket, az öltözködésem, a falusi viselkedésem miatt.
Vajon tényleg minden okkal történik? Hinni akartam, hogy bár kaptam rosszat, de jön majd jobb is. Amikor 1998. április 1-jén elkezdtem dolgozni a szomszéd település Önkormányzatánál az első gondolatom az volt: túl szép, biztos csak egy áprilisi tréfa. Végül 14 év lett belőle, aminek hozadékaként jött a nagy elhatározás: diplomát szerezek. Életem második legbátrabb döntéseként emlékszem a pillanatra mikor feladtam a jelentkezési lapot. Lehet ez másnak semmiség, de nekem, önerőből, munka mellett nagy lépés volt.
Az, aki végül lettem, aki ma vagyok, nem lehetnék édesapám bátorsága, önfeláldozása nélkül, aki gyásza és fájdalma ellenére erős maradt, s három gyermeket nevelt fel teljesen egyedül. Ő az én hétköznapi hősöm, a példaképem, akinél bátrabb embert, jobb édesapát nem ismerek. Tovább formáltak akkori kolléganőim is, akik felkaroltak, s neveltek minden egyes nap, nemcsak szakmailag, de a nagybetűs életre is. Amit apám férfiként nem tudott megtanítani, azt tőlük megkaptam és örökké hálás leszek azért, hogy nőt csiszoltak belőlem.
Amikor az ember elindul úgymond a nulláról és eléri az önmagához viszonyított maximumot hálásnak kell lennie, s nem kísérteni a sorsot, én bizonyos értelemben mégis megtettem. Apukám letehette örökös aggodalmát, sínen volt az életem: jó állás, diploma, férj, gyerek. Mit is kívánhattam volna még? Évekig hittem, hogy jól is van ez így, majd ráébredtem, hogy szépen lassan eltűnt belőlem a „fény”. A házasságom már nem volt több mint papír. Kimondatlan ugyan, de gyűlöltem az életem, az embert aki mellette lettem, s azt aki ő lett mellettem, s gyűlöltem hogy a kettőnk közötti „semmilyen” kapcsolatban az egyébként is sérült gyermekünk nem találja a helyét.
Elég korán kiderült, hogy a kisfiam más, mint a többiek. Túl gyors, vakmerő és kezelhetetlen volt: „magatartás és figyelemzavar”. Persze, ez nem halálos betegség, csak épp a mindennapokat mérgezi és öli folyamatosan. Aki ismeri a „kórt” az tudja, az ilyen gyerek a nap 24 órájában pörög, szinte levegőt sem kapsz tőle, türelmetlen, néha agresszív, melyhez már „csak grátisz” a korosztályába történő beilleszkedési zavar. Az utolsó ovis év maga volt a pokol. Az óvónők mindig „panaszkodtak” s a szülők, nos, ők kb. köszönni is elfelejtettek reggelente, az utcán találkozva a fejüket is elfordították, – tisztelet a kivételnek – de akadt olyan is, aki szimplán megüzente vigyem a fiam oda ahová való. A fiam nehezen kezelhető, s betegsége miatt sok helytelen dolgot tett, mégsem hiszem, hogy a kirekesztés a jó megoldás. Nagy fájdalmam, hogy nem tudtam számára megfelelő óvodát biztosítani, mert itt vidéken mi nem válogathatunk, nincs miből, ami igazságtalan, hisz ezeknek a gyerekeknek is járna egy számukra megfelelő közeg, hogy fejlődhessenek, de ez már egy másik történet.
Vajon bátorság vagy vakmerőség kilépni egy házasságból? Vállalni egy sérült gyermek nevelését egyedül? Elítélendő a nő, aki ezt megteszi? Követ dobnak majd rá, mert feladott egy 10 %-on még működő házasságot, amiben élete végéig vegetálhatott volna? Vagy épp érezze magát szerencsésnek,mert kiléphetett? Ehhez hasonló kérdések zakatoltak bennem, amikor 12 évnyi házasság után úgy döntöttem elválok, és új esélyt adok az életemnek. Nem féltem eldobni a házasságnak koránt sem nevezhető „egy fedél alatt élést”, nem féltem a magánytól, sőt még abba se gondoltam bele ki vágja majd össze a téli tüzelőt. Normális életet akartam, amiért semmi nem volt nagy ár, talán egyetlen dolgot kivéve: mi lesz, ha elfordul tőlem az apám???? Több mint egy éve már, hogy kettesben vagyunk.
A fiam, bár a mindennapokban nem ment az együttélés, természetesen szereti az apját. Szinte minden hétvégén találkoznak, hosszabb rövidebb időre, s úgy tűnik ez a gyereknek jó és elég is. Mióta ketten vagyunk sokkal kiegyensúlyozottabb. Ősszel elkezdtük az elsőt, – 9 évesen – szépen haladunk. Szerencsére olyan közegbe került, – egy kis létszámú vidéki iskolába – ahol nem néznek rá fintorogva, s nemcsak elfogadták, de segítik is őt. Imádkozom azért, hogy ez így is maradjon. A nehézségek persze nem tűntek el, vannak könnyebb, nehezebb és nagyon nehéz napok, amikor úgy érzem elbuktam. Aztán belenézek a fiam szemébe és azt látom ő is egy igazi kis hős, hisz annyi harcon túl van már, s figyelemzavara ellenére nem adja fel.
Megtanult írni, olvasni, és küzd a számokkal, a mindennapokkal. Tele van tettvággyal, szeretettel. Jó apám végül megbékélt a döntésemmel, csak az bánt, hogy újra visszatért a szemeibe az aggódás. Többen kérdezték jobb-e egyedül, s én mindig ugyanazt válaszolom: „nehezebb, mégis könnyebb” Azt mondják „ha jól döntöttél megnyugszik a lelked” a válásom pillanatában én ezt éreztem. Már csak arra vágyom, hogy valaki újra megtanítson szívből mosolyogni
Ez is érdekelhet
